A káosz ott kezdődik, ahol a klasszikus tudomány véget ér. Amióta az ember a természet törvényeit vizsgálja, mindig különös tudatlanság lengte körül a légkörben, a viharos tengerben, az állati populációkban, a szív- és az agyműködés ingadozásaiban felbukkanó rendezetlenséget. A természet szabálytalan része rejtélyes, megmagyarázhatatlan, sőt ijesztő volt a tudósok számára.
A '70-es évek elején azonban néhányan kezdtek közelebb férkőzni a rendhagyó esetekhez. A kutatók - matematikusok, fizikusok, biológusok, vegyészek - mindannyian a szabálytalanság különböző fajtái között kerestek hasonlóságot, és közvetlen kapcsolatot tártak fel a felhők alakja, a villámlás nyomvonala, a vérerek mikroszkopikus összefonódása, a csillagok galaktikus tömörülése és a tőzsdei árfolyamingadozások között.
Ma a tudomány úgy tartja, hogy a káosz mindenütt jelen van. A felszálló cigarettafüst heves örvényekre bomlik szét, a zászló ide-oda csapkod. A csapból kicsurranó víz állandósult alakzatból bizonytalanba megy át. A káosz megjelenik az időjárás változásaiban; abban, ahogy a repülőgép viselkedik a levegőben; abban, ahogyan az autók összetorlódnak az autópályán, sőt abban is, ahogyan az olaj áramlik a föld alatti vezetékekben. Mindegy milyen a közeg, viselkedését ugyanazok az újonnan felfedezett törvények szabják meg. E felismerés nyomán az üzletemberek kezdték másként elbírálni a biztosítási kérdéseket, megváltozott a csillagászok vélekedése a Naprendszerről, csakúgy, mint a politológusok felfogása a fegyveres konfliktusokhoz vezető feszültségekről.
Ahogy a káosz forradalma halad előre, fizikusok legjobbjai egymás után ismerik fel, hogy minden zavar nélkül visszakerültek az emberi méretekhez. Nem galaxisokat, nem atomokat tanulmányoznak, hanem felhőket. Eredményes számítógépes kutatásokat végeznek. A vezető folyóiratok a kvantumfizikai cikkek tőszomszédságában tanulmányokat közölnek az asztalon pattogó golyó különös dinamikájáról. Most mintha éppen a legegyszerűbb rendszerek okoznák a legnagyobb fejtörést az előrejelezhetőség dolgában. Ráadásul ezekben a rendszerekben - a káosszal karöltve - magától feltűnik a rend. Csak egy újfajta tudománytól remélhető, hogy áthidalja azt a roppant szakadékot, amely az egyes dolgok - egyetlen vízmolekula, a szív szövetének egyetlen sejtje, egy magában álló idegsejt - viselkedéséről megszerzett ismereteket elválasztja azoktól, amelyeket milliónyi ugyanilyen dolog együttes viselkedéséről gyűjtöttünk össze.
Figyeljünk meg két kis szomszédos vízbuborékocskát egy vízesés lábánál. Mondhatunk-e valamit is arról, hogy mekkora távolságra lehettek egymástól a vízesés legtetején? Semmit az égvilágon. A szokványos fizikán belül maradva az sem zárható ki, hogy Isten észrevétlenül az asztal alá csempészte az összes vízmolekulát, és ott szépen megkeverte őket. Ha a hagyományos neveltetésű fizikusok bonyolult eredményeket észleltek, rögtön bonyolult okokat kerestek. Ha véletlenszerű összefüggéseket láttak egy rendszer bemenete és kimenete között, akkor mindjárt azt gondolták, hogy véletlenszerűséget - mesterséges zajt vagy hibát - kell beépíteniük bármely épkézlábnak szánt elméletbe. A káosz modern elmélete azzal a hátborzongató felismeréssel kezdődött még a '60-as években, hogy egészen egyszerű matematikai egyenletek is modellezhetnek olyan rendszereket, amelyek nem kevésbé változékonyak, mint az emlegetett vízesés. A bemenetnél még egészen elenyésző, apró eltérések óriási különbségekké nőhetnek a kimenetig - ez az a bizonyos "érzékenység a kedzőfeltételekre". Az időjárásban ez pl. a félig komolyan, félig tréfásan pillangó-hatásnak nevezett jelenségben mutatkozik meg: eszerint ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt mondjuk Pekingben, akkor ebből esetleg egy hónap múlva New York-ban hatalmas viharrendszer támadhat
