... a jövöbeli lehetőségek függőben vannak. Csak akkor dől el, melyik válik valósággá, ha  amegfelelő mértékű összhang mutatkozik a lehetőség-alakzat és az agyban lejátszódó atomi és molekuláris folyamatok nyomán keletkező gondolat-alakzat között. Ha eleg energia áll rendelkezésre, akkor a lehetőség az anyagi világ részévé válik Padfield a következőket fűzi ehhez:

Olvashatjuk, hoyg kétfedelű repülőgépeket láttak mielőtt a repülőgépet feltalálták. Olvashatjuk, hogy léghajókat láttak, mielőtt az első léghajó elkészült volna. Mostanság pedig a gravitációt semlegesítő szerkezetekről hallunk, mielőtt is? Hiszem hogy az egyes ember gondolatai teljesen személyesek, és az adott ember sajátjai. Az pedig, hoyg miről is gondolkozik az ember, megszabja, mit fogad el valóságnak abból a világból, amelyben él.

Már régóta közismert tény a kvantumfizikában, hogy a jövő létezhet amolyan eldőntetlen állapotban. Erwin Schrödinger kvantumfizikus hires gondolatksérletével világitotta meg, mit is ért eldöntetlen állapoton. Egy macskát, közismert nevén Schrödinger macskáját, beteszünk egy dobozba, amelyen nincsen semmiféle nyílás vagy ablak, és bezárjuk. A dobozban a macskán kivül van egy berendezés is. Ha müködésbe lép, akkor az állat elpusztul. Ez lehet mérges gázt tartalmazó palack, amely bizonyos esetben széttőrhet. Lőjjünk egy részecskét, mondjuk egy elektront, rendkivül kicsiny résen keresztül a dobozba. Az elektron viselkedésétől függöen, ami valószinűségen nyugszik, vagy müködésbe lép a berendezés vagy nem. A következő kérédst kell feltennünk: mielőtt kinyitnánk a dobozt (megfigyelés előtt), megtudjuk e mondani hogy a macska életbe van e? A kézenfekvő válasz az lesz, hogy, noha most még nem tudjuk, melyik, de a két eshetőség közül  az egyiknek igaznak kell lennie: a macska vagy él, vagy elpusztult. A kvantumfizika más megoldást javasol: e két eset egyike sem igaz.Valójában mindkét lehetőség egyszerre, egyenranguan létezik, míg ki nem nyitjuk a dobozt. Akkor a kettő közül az egyik megvalósul.

1957-ben Hugh Everest és JohnWheeler alapvetően más szemléletű javaslattal ált elő: abban a pillanatban, hogy felnyítjuk a dobozt, a világegyetem két részre szakad, az egyikben él a macska, a másikban elpusztult. E furcsa felfogást találóan: "sok világ elmélet" - nek hivják. Az elmélet azzal a következményel jár, hogy a világegyetem pillanatról pillanatra végtelen sok ágra bomlik szét, mindegyik tovább fejti saját történetét, párhuzamosan a többivel.

A szinkronicitás személyes ügy. Az benne az elbűvölő, hogy minden egybeesés kizárólag egy embernek szól. Az üzenet azonban, minden, csak nem magától értetődő.

Talán azért olyan nehéz megfejteni a szinkronisztikus egybeesések jelentését, mert ugyan objektív események, de jelképesen tükrözik vissza a személyes szubjektív valóságot. Ha azonban tudnánk, mi kapcsolja össze a fizikai események objektív világát a szubjektív világ belső, személyes valóságával, akkor más volna a helyzet. David Bohm implicit rend elmélete erre a kérdésre kísérel meg válaszolni, de ez még nem a végső megoldás. Hiszen az ő elgondolása nagyon új még, és nincs elég részletesen kidolgozva ahhoz, hogy számot adhasson az egybeesésekben rejlő, személyekhez szóló üzenetről. C. G. Jung elmélete azonban pótolja ezt a hiányosságot, és kutatásai alaposan feltárták a belső, személyes és lélektani valóságot, az archetípusok világát, amely a tudattalan legmélyebb szintje, az unus mundus. Ebben az egy világban a szubjektív és az objektív világ tökéletesen egybeolvad. Az unus mundusból merülnek fel azok a mitológiai eredetű hajtóerők, amelyek meghatározzák az egyes ember lelki életét.

Látni fogjuk, hogy a Kópé végtelen sok megjelenési formájának megfelelően, megszámlálhatatlanul sokféle szinkronisztikus egybeesés is lehetséges. Az istenek küldöttjeként és hírvivőjeként a tudattalannak, vagy a mitikus alakok sokaságának érdekeit tartja mindig szem előtt. Legkedveltebb játéka azonban akkor is a tréfacsinálás. Szüntelenül piszkálja az embert, s azon van, hogy orra bukjunk bosszantó egybeeséseiben, amelyet német nyelvterületen majomkomédiának neveznek.

A szinkronicitás félreérthetetlenül a kozmosz céltudatos rendezettségére utal. Ha e rejtélyes egybeesések magyarázatára törekszünk, kénytelenek vagyunk megismerkedni e céllal. A legdrámaibb szinkronisztikus egybeeséstől kezdve a legbanálisabbig, életünk minden helyzetében megtaláljuk e célszerűséget. Ez azonban nem a logosz rendje, tehát nem egy olyan rendező elvé, amely az értelmünkhöz hasonlít, és amelyet a görög-római civilizáció óta a világegyetemnek tulajdonítunk. Sokkal inkább a Kópé (ismeretlen törekvő véletlen) céljairól van szó, melyeket a váratlanság és a megjósolhatatlanság jellemez. Értelmünk egymagában semmire sem megy, mert ezt a célt nem értelmezni kell, hanem megélni.

Rama Tirtha, Peter Caddy és Hakuin Zen mester példája arra tanít, hogy fenntartások nélkül várjuk a jövőt, és ami jön, azt ellenállás nélkül fogadjuk el. Ha sikerül magunkévá tenni ezt az életszemléletet, közelebb kerülünk a szinkronicitás lényegéhez. Szellemünk szüntelenül eszközök után kutat, amelyekkel uralma alatt tarthatja a kozmoszt. Láttuk, a szinkronicitás nem fér bele ebbe a képbe. A bolhához hasonlóan, ha már uralni nem tudjuk, kénytelenek vagyunk hát engedelmeskedni neki. A logika helyett az intuíció halk suttogására figyeljünk, és humorérzékünkre támaszkodva, alázatosan füleljünk. Az ellenőrzés igénye mindig a személyiségből indul ki, míg a tudatos alávetés a többi élőlénnyel, és valamennyi dologgal összhangban és közösen megy végbe. Ezáltal belevetjük magunkat az életbe, ússzunk a habjain, és örömmel fogadjuk a Kópé adományait. Táncolunk vagy játszunk, egyre megy, a lényeg, hogy egyszerre lazán és fegyelmezetten tegyük, amit tennünk kell. Nyissunk kaput a ráérzéseinknek, tárulkozzunk ki környezetünknek, hogy felvegyük a ritmusát, a dallamát, a tragédiáját és a humorát.